Élve vagy halva, a Mennyben vagy a Pokolban

Élve vagy halva, a Mennyben vagy a Pokolban

Néma csend honolt mindenfelé. Mindössze egy-egy kései vonat halk, zakatoló neszét lehetett hallani. A megállók üresek voltak; éjszaka teljes kihaltság jellemezte a pályaudvart.

Koppanás. Aztán még egy. Egyre erősödött a léptek zaja, felkavarva a békés, nyugodt csendet. A közeledő fiú cipői egyenletesen ütődtek a járólapokhoz. Magabiztosan lépkedett, látszólag akármiféle ijedtség vagy céltudatlanság nélkül. Megállt egy pad előtt, néhány másodpercig elmerengve, aztán óvatosan leült. Kezébe temette az arcát, elgondolkodva a saját életén.

Válla megrándult, száját halk nyöszörgés hagyta el: sírt. Könnyei végigfolytak kézfején, útjukat folytatva a fiú alkarján, egészen a könyökéig, majd onnan bármiféle nesz nélkül a földre potyogtak. Erősen sírt. Nem holmiféle bőgés, esetleg meghatódottság örömkönnyei voltak ezek. A megbánás és a tehetetlenség sós cseppjeit hullajtotta a betonra. De nem figyelt rá senki. Ki is figyelt volna? Rajta kívül egy árva lélek sem tartózkodott a vasútállomás közelében. Ő sem csak sírni jött: tervei voltak ottlétével.

Tíz percig csak ült és zokogott, tenyere mögé bújó, szomorú szemekkel. Nem tudta elfelejteni elhunyt szerelmét. A lányt születésekor Joselyn-nek nevezték el, ám élete nem tartott sokáig. Egy héttel ezelőtt a folyóba fulladt, pedig még a huszonegyedik életévét sem töltötte be. A fiú mindössze két évvel volt idősebb szerelménél. Meg akarta kérni Joselyn kezét, aki viszont hirtelen eltűnt, és nem hagyott semmiféle nyomot maga után. Az egyik szomszédos faluban egy gazdálkodással foglalkozó, idős férfi látta a holttestét a folyóban. Nem volt ideje kihúzni a partra, ugyanis a víz nagy erővel vitte tovább a lányt. Azonnal riasztotta a falu polgármesterét, aki utánajárt az ügynek. Mint kiderült, a lányt Joselyn Malver-nek hívták. Nem sokkal a kiderültek után felhívták az érintett családját, ők adták tovább a szomorú hírt a lány szerelmének.

A fiú felemelte a fejét, könnyekkel teli szemeit végigfuttatta a pályaudvar minden egyes szegletén. A hatalmas vasórát látván, tekintete még elidőzött egy kicsit. A szerkezet éjjeli egyet mutatott. A srác abbahagyta a nézelődést, és óvatosan felemelkedett a padról.

Közelgő vonat. Csak erre gondolt az agya egy apró zugában, csak ezt látta közeledni lelki szemei előtt. Halk, néma léptekkel hagyta el a biztonságot nyújtó padkát, és lelépett a sínekre. Ott leguggolt, majd kinyújtott lábakkal leült, végül hátradőlt: ráfeküdt a hideg, kemény vaslécekre. Nem élt már a szerelme, így ő is holtnak áhítozott lenni: kihűlt testtel, tátongó lyukkal a szívén, kiszáradt ajkakkal és üveges szemekkel, csak csendesen aludni a sötétben; más vágya nem volt.

- Matt… Matt, ne tedd… - Valaki a nevét suttogta. A halk, mégis magabiztos hang eljutott a fiú füléig, aki ezt hallván ijedten felugrott. Sötét, mélybarna szemei most ijedten tágranyíltak.

- Joselyn… T-te vagy az? - Kérdezte, majd néhányat hátrébb lépett. Lábai remegtek, majdnem összecsuklott, csak kíváncsisága tartotta talpon. Félt, nagyon is. Nem számított senkire, főleg nem az elhunyt szerelmére, Joselynre.

- Matt… Azt hitted, meghaltam? - a lány hangja gúnyosan csengett. Kaján, gonosz nevetés hagyta el a száját, amitől a fiú ereiben megfagyott a vér.

- Nem lehet… Megőrültem. Biztosan megőrültem - Matt mindkét kezével a fejéhez kapott, befogva fülét azt remélte, hogy nem hallja tovább a lány csipkelődő és rémisztően búgó hangját. Térdei megremegtek, majd ijedten a földre rogyott.

Egy árny lépett elő a sötétből. Talpai hangosan csattantak a betonon, lábai koszosak voltak. Mindössze egy szakadt, térdig érő egyberuhát viselt, aminek az alja tépetten és gyűrötten lengedezett a gyenge szellőben. Fekete haja kócos és gubancos volt, néhány hajszála az égnek meredt. Fejét lehajtotta, így az arca nem látszódott.

Matt csodálkozóan kitátotta a száját, szemeit hüledezve meresztgette Joselyn felé. Lába földbegyökerezett a látványtól, félt, hogy mentem elájul. Kezét még mindig nyitott ajkaihoz kapta, majd néhány perc múlva megszólalt.

- Jose…ez nem te vagy! Te már nem létezel! - Matt hisztérikusan üvöltött, mégis, szeme elhomályosodott. Kiabált, mert nem akarta elhinni az igazságot, és sírt, hogy újra láthatja szerelmét. - Te…meghaltál. - Hangja lecsillapodott, könnyekkel teli szemekkel a földre siklott a tekintete, a kissé rozsdás, de még ép síneket bámulva.

- Hazudsz. - A lány felemelte a fejét. Szeme méregzölden csillogott, pupillája kitágult a sötétben. Írisze úgy világított, akár egy macskáé. - Kimentettem magam a folyóból. Csak látva a halált, kissé… - Joselyn hangja elhalkult, nem fejezte be a mondatot. Felszegte a fejét, és ijesztő vigyorra húzta a száját. Kivillantak hófehér fogai, amik rémisztően hegyeseknek tűntek.

- Megőrültél. - fejezte be Matt a lány mondatát. - Láttad, hogy meghalhatsz, érezted, hogy megfulladhatsz. És megőrültél. - Mondta ki a srác a saját gondolatait. Hangjából egyenesen lejött, hogy nem tudta, vagyis inkább, nem is akarta elhinni az igazságot. Azt a fájdalmat, ami szerelme túlélésével járt. Újra a sínek felé vette az irányt, abban reménykedve, hogy kiszabadulhat az valóság börtönéből. Az apró, képzeletbeli vasketrecből, mely mindössze egy cérnaszálon függve maradt ép. Melynek elég volt egy fújás, egy apró lökés, hogy lezuhanjon, és a pokolbéli sziklákon törjön össze, semmibe véve a benne fogvatartott rabot.

Hiányzott neki a szerelme, a normális, szeretetteljes Jose. Az a lány, aki életvidáman kergette a rengeteg, békésen csipegető galambot, csillogó szemekkel nézve, ahogy az ezernyi madár beteríti a hatalmas kékséget, szürkével díszítve azt. Az a Joselyn, aki mosolyogva olvasta a könyveket, majd amint végzett, nevetve felugrott a regénnyel a kezében, hogy elmesélje szerelmének, mi tetszett neki a legjobban. Az a valaki, aki nem rugaszkodott el az igazságtól, és hű maradt önmagához és az életéhez. Hová tűnt ő? Hová lett az a Joselyn? Matt előtt már csak egy szakadt, kócos lány állt. Ő nem Jose volt. Ő csak egy őrült valakiként álldogált a fiúval szemben, mérges szemekkel, éles, hegyes fogakkal, mezítláb és felszegett állal. És Matt abban a pillanatban vett észre még valamit: A kést Joselyn kezében.

- Nem engedem, hogy elüssön a vonat - Szólalt meg a lány hosszas hallgatás után. Óvatos félmosolyra húzta a száját, szeme kedvesen megcsillant. Oldalra billentette a fejét, amitől kócos, sötét haja meglibbent. - Mert én akarlak megölni. - Joselyn mosolya pszichopata vigyorrá alakult. Megszorította a kést, majd egyenesen Matt felé indult. Odaérve a fiúnak szegezte a fegyvert, támadópózba állva. Térdeit behajlította, kezeit pedig maga elé helyezte. Jobbjában a pengéjét tartotta, míg bal kezét ökölbe szorította. A srác begörbítette karjait, figyelve arra, hogy szerelme bármikor támadhat, így jó reflex volt szükséges, hogy megvédhesse magát a vágásoktól. Joselyn szemei összeszűkültek, lenézően méregetve Mattet. A lány kaján, aljas vigyorral mustrálta régi szerelmét. A fiú kissé meghökkent, belső érzései kiültek az arcára is. Joselyn erre még jobban elvigyorodott, tudva, hogy ezzel még nagyobb félelmet kelt szerelmében.

A lány megindult: Kezében az éles pengével Matt felé rohant, de a srác gyorsabb volt: két kezével elkapta a lány csuklóit, és tolta el magától. Joselyn nem hagyta annyiban, erőteljesen taszította a fiút a sínek irányába. Matt egy pillanatra ellazult, aztán megfeszítette izmait, és egy hirtelen lökéssel fordított a helyzeten, így már a lány állt háttal a sínpályának. A fiú egyik kezével elengedte Joselyn csuklóját, és gyors mozdulattal megfogta a másikat: két tenyere a lány kést tartó karját markolta. Mégsem volt Jose-nak ideje, hogy támadjon a bal öklével, mert a fiú váratlanul nekivágta őt egy hátrébbi vágányon álló mozdonynak. A lány csak sikított, és karjait maga elé helyezte, hogy valamilyen szinten védje magát az kemény vas ütésétől. Egyenesen a vonatablaknak zuhant, ami ezer szilánkra tört, beterítve a síneket és a füvet. Néhány üvegdarab átfúródott Jocelyn szakadt ruháján, koszos bőrébe mélyedve, és így mély sebeket okozva. A skarlátvörös vér beterítette a lány testét, de még így is képes volt talpraállni. Megindult Matt felé, odaérvén pedig lefogta őt, és ráült a lábaira, hogy a fiúnak esélye se legyen megvédenie magát. Joselyn megmarkolta a kését, így a fiú szabad kezeivel akadályozta a lány támadását. A lány Matt felé tartotta a kést, aki két tenyerével a lány karjait tartotta. Egy erőteljes mozdulattal lelökte magáról Joselynt, akinek így kiesett a penge a kezéből. A srác felkapta a fegyvert, és az egyik pad alá hajította. A lány rávetette magát a fiúra, foggal-körömmel harcolva ellene. Matt védte magát; karjaival tompított minden támadást.

Olyanok voltak, mint egy macska és egy lovag. Joselyn, akár egy agresszív párduc, akit csak a vastag bundája véd a támadásoktól. Karmolt, harapott, rávetette magát az ellenség hátára. Matt akár egy páncélozott katona, úgy védte magát, és néha-néha lecsapott erős kardjával.

Vonatsípolás hallatszott a távolból. A hang egyre csak erősödött, mígnem már a jármű lámpáinak fényei is látszódtak. Joselyn egy gyors lökéssel a sínekre taszította Matt-et, majd egy ugrással a padkán termett.

A vonat csak közeledett és közeledett. Zakatoló hangja, akár a fogak csattogása, ami el akarja harapni az ellenfél torkát. Mint a veszett kutya mozgó állkapcsa, aki ellenségét leteríti hegyes fogainak egyetlen mozdításával, aki széttépi az áldozatát, könyörület nélkül. Csak ez esetben nem egy állat, hanem egy sebesen száguldó vonat készült megölni a fiút.

Matt lefagyott. A vonat dübörögve közelített az ijedt srác felé, megvakítva őt a fényszórók erőteljes sugarával. Nem fékezett. A fiú beleolvadt a sínek szürke színeibe, így a sofőr nem vette észre őt.

Mély, öblös sikítás. A vonat kerekei áthajtottak Matt törékeny testén, és porrá zúzták azt. A fiú forró lében ázó, néma teste nem mozdult: szemei üvegesen néztek fel az égre, a csillagokról álmodozva. Hideg szellő fújdogált, összekócolva Matt sötétbarna, fénytelen haját. Arcát vércseppek díszítették. Orrából a skarlátvörös folyadék lefolyt egészen az ajkáig. Ruhája, karjai mind vérben úsztak, körmei mind vörösek voltak. Az utolsó pillanatban megszorította az öklét, így ijedtségében észre sem vette, hogy körmeit belevájta a tenyerébe. Fuldokolt a saját vérében. Ó, dehogy fuldokolt. Azt már nem tehette meg.

Joselyn lassú, komótos mozdulatokkal hajolt le a pad alatt heverő fegyveréért. Felmarkolta a kést, majd felállt a guggolásból. Óvatos, kimért léptekkel megindult a fekvő Matt felé. Tágranyílt szemekkel sétált a fiúhoz, majd megállt közvetlenül előtte. Óvatosan, háttal ráfeküdt Matt-re.

- Bocsáss meg, Matt… - a lány hangja elhalkult. Arcát beborították a sós könnyek, de nem törődött velük. Már nem érdekelte semmi. A látott halálhelyzet óta megváltozott a gondolkodása. Úgy hitte, Matt tehet arról, hogy majdnem belefulladt a folyóba, arról, hogy kishíján meghalt. Bosszúvággyal a lelkében jött megkeresni a fiút, abban reménykedve, hogy kiolthatja Matt törékeny életét. De most, hogy megtörtént…most, hogy a sínekre lökte szerelmét, agya visszaállt. A bűntudat majdnem összeroppantotta a szívét, marta a szemeit, és sírásra késztette azokat. Nem tudott megbocsájtani magának, képtelen volt nem belegondolni, mit tett. Mit művelt azzal az emberrel, akit a legjobban szeretett, aki a legfontosabb volt számára. Lehetetlen küldetés kapott magától, elképzelhetetlen volt, hogy méltó büntetést tudjon kiszabni magára. Hisz valami olyat tett, amire nem volt bocsánat. Amire nem létezett kegyelem. Csak egyetlen út volt, amivel a bűntudatot elmulaszthatta.  - Bocsáss meg…

Joselyn felemelte a kést. Kezei remegtek, mégis magabiztosan tartotta a fegyvert. Nem gondolkozott nem habozott egy pillanatig sem. Egy gyors mozdulattal átszúrta magát és szerelmét.

A lány karjaiból kiment a maradék erő: már nem remegtek. Óvatosan, lassan lehullottak a teste mellé. A kés hangos csattanással ért földet, majd a sínekről a fűbe csúszott. Mindkettejüket beborította a vér. Joselyn arcát szomorú, szánakozó könnyek tarkították, kezei Matt tenyereibe siklottak. Így volt ez rendjén. Együtt éltek, együtt kellet meghalniuk is. Nem pontosan egyszerre, nem ez volt a lényeg. Hanem, hogy kelljen egyedül élniük. Ketten legyenek a mennyben vagy a pokolban, élve vagy halottan, őrülten és szerelmesen. Nem volt szükségük semmi másra, csak hogy mindig ott lehessenek egymás mellett.  

Néma csend telepedett a kihalt pályaudvarra. Elhalkult minden; csak néhány tücsök éjjeli zenéjét vitte a szél. Hangosan, kitartóan ciripeltek, daluk betöltötte a vasútállomás minden apró zugát. Az éjjeli fuvallat halkan süvített, vitte tovább a szomorú hírt, egészen a mennyekig. A tücskök csak sírtak, zenéjük gyászos, lehangoló volt. Könnyeikkel nem tudták volna kifejezni, mit éreznek pontosan. De ahogy daloltak, ahogy hangjuk magasodott és mélyült, ahogy bús nótájukkal szólaltatták meg az éjszakát: azzal elmondtak mindent.

Nem bánom. Nem sajnálom, hogy így történt. Élve, vagy halva. Együtt mind a mennyben, mind a pokolban is. Sem Isten, sem a sors nem így akarta volna. Mit beszélek? Se a sors, se Isten nem is akart semmit. Nem volt előre megtervezett életünk. Mert nem léteznek. Nincs se Isten, se sors, se kiszámítható lét. Mi akartuk, hogy így legyen. Hogy együtt legyünk mindörökké. Ez volt mindkettőnk kívánsága: az együttlét. Mi terveztük így, nem a mennybéli főnök, vagy a végzet akarata. Egyikőjük sem létezik. Mert nem Isten alkotott minket. Mi alkottuk őt.